28.rész

Hali. Elöször is köszönöm a komikat. És bocsi,hogy sikerült rátok hoznom a frászt...de kíváncsi voltam, hogy kiből, milyen reakciót váltok majd kit. És hát azonos reakciókra számítottam, amiket kaptam. :)

Noemi: Köszönöm, a komidat. :) És, honnan veszed, hogy minden rendben lesz Krissel?? Mivan ha mégsem?? XD:) Na de ez majd a fejiben kiderül.:) Puxo:XXX

(L)Mano(L): Köszönöm a komidat. :) Legyen viszonylag nyugodt feji??? Hát nem is tudom...*gondolkozó arcot vág*...majd kiderül a fejiben... :XD:) és igen...Mandy sztem is tök ari... Puszi

Charlotte Ann: Köszi a komit. :) Tényleg kegyetlen volnék??? Aj....de mért??!!  XD:) Nem tudom, lehet, hogy megfog hallni Kris...talán úgy mint az előző fejiben az álomban, vagy valahogy máshogy...Vagy nem...a fejiben kiderül.:) Puszi

Kriszty: Köszi a komit. :) Netán rámragadt a "kegyetlen" elnevezés??? XD:) Örülök, hogy azért Mandy viselkedése neked is elnyerte a tetszésedet. És, ígérem, hogy majd Camről is írni fogok, majd hogy mi van vele. :) Puszi

Ágika: Köszi a komit. :) Örülök, hogy örülsz,hogy nem öltem meg még Krist. :) Én meg attól, könnyebültem,meg hogy mégsem hoztam rád, annyira a frászt. :XD) Puszi

Dona: Neked is köszönöm, szépen a komit.:) És, igen sikerült beletrafálnod. Tényleg azt akartam elérni, hogy érezzétek magatokat is egy kicsit a Rob helyében, azaz,hogy milyen lehet neki ez az egész. És hogy hogy viseli. De remélem,hogy nekünk nem kell majd ezeken az érzéseken átesnünk mint nekik. :)  Hm...és ezt a a tragikus-katartikus ént, még nem mondták rám. De köszike...:XD:) Húhh...akkor aztszem azt a virtuális bosszút megúsztam...:D Puszi

Florence Ploody:  Köszi a komit. :) Én téged halálra???!!! bocsi...:XD:) Puszi

Bocs a hibákért, de siettem...Nem fogom lelőni a poént...ezért a fejiben minden kiderül, arról, hogy vajon valóra válik-e az az álom, vagy sem. XD:) Puxo:Dóry(L)

( Rob szemszög )

Reggel amint ismételten felébredtem, vettem egy gyors zuhanyt , s felkaptam egy farmert és egy egy pólót, majd belebújva a cípömbe, a hajamat be állítva lépdeltem le a lépcsőn.  A többiek már épp az utolsó falatot ették a reggeliből, mikor leértem a konyhába.

-Jó reggelt.-köszöntem, miközben kávét töltöttem ki magamnak.

S kávéval a kezemben foglaltam helyet Vicky mellett. Mindenki a konyhában volt, Mandy kivételével. Akit hiába szemléltem volna, nem találtam, ekkor rákérdeztem a többiektől.

-Mandy?-kérdeztem.

-A szobájában.-felelte Cam.

Ami még a poharamban volt kávét megittam, majd felbatyogva a lépcsőn, Mandy szobája felé vettem az irányt. Bekopogva a szobájába, csak is a csendet lehetett hallani. Megelégelve ezt a csöndet, beléptem a szobába. Belépve a szobába, megláttam Mandyt amint az ágyon ülve felhúzott lábakkal egy képet szorongatva zokogott. Közelebb lépve hozzá, magamhoz öleltem. A hátát, és a haját simogattam, amikor is a sírása alább kezdett maradni. Ekkor azt a képet, amit eddig szorongatott felém tartotta, amin felfedezni véltem őt, Camet, Kristent és nyilvánvalóan az édesanyjukat, amint épp egymást ölelik boldogan. Nyilván valóan hiányzik neki, az anyukája és Kris is.

Lehet, hogy mások számára ez képtelenségnek látszódna, vagy épp hallatszana, hogy egy ilyen kislány mint Mandy, mennyire is feltudja fogni azt, ami körülötte folyik. De nekem nem tűnik képtelenségnek,hisz tudom, hogy miket kellett átélnie azelőtt, mielőtt megismerhettem volna, őt és a testvéreit, és azt is tudom, hogy most is miken megyen át.

-Shh...minden rendben fog jönni hercegnőm.-emeltem fel az állát.-Gyere, készítenek neked csokis puffancsot, s majd utána pedig bemegyünk a kórházba Krishez.

Ő, csak bólintott, majd felkapva az ölembe, lementünk a  konyhába, majd megcsináltam neki a csokis puffancsot.

Miután Mandy is meg reggelizett, elindultunk a kórházba. A kórházba megérkezve, leparkoltunk majd bementünk Krishez. Aki egy kicsit ijedt, de mosolyt csalva az arcára tekintett ránk. Negyed óra elteltével, a műtőbe szállították, mi pedig helyet foglaltunk a váróban.

( Cam szemszög )

Soha, nem is gondoltam volna, hogy mind annyi rossz után, jön egy kis jó, s majd megint a rossz jön. Mért nem lehetne, már vége a rossz dolgoknak? Mért nem élhetnénk, csak simán mostmár boldogan? Mért, kell most is az én családomnak szenvedni? Nem szenvedtünk már épp eleget?

Elsőnek apát vesztettük el, majd anyát, és most itt van Kris műtétje is. Ez egyszerre túl sok. Pláne meg, hogy van egy húgunk Mandy, aki még kicsi. Ő ahelyett,hogy élvezné boldogan a gyerekkort, csak is a szenvedést éli át. A legrosszabb ebben az egészben, hogy pont az a személy szenvedte/szenvedi át ezt az egészet a legnehezebben, aki a világon a legtöbbet jelent nekem is Mandynek is, ahogyan a többieknek is.

Emlékszem azokra a napokra amikor, anya dolgozni járt és Kris vigyázott Mandyre és rám. Én meg természetesen akkor kezdtem el kamaszodni. Akármi rosszat, csináltam Kris vitte el a balhét. Ha Kriss kéréseinek ellenszegültem, szegény ő kapta a leszidást anyától. De azokat a csíntevéseket, amiket akkoriban csináltam mind megbántam, és mind megnem történné tettem volna, ha lehetett volna. Sokáig, nem is sejtettem, hogy Kris mennyi mindenen ment át. Apa halála után, eléggé magába zárkozott. Emlékszem, sokáig senkivel sem állt szóba.  Majd, apa halála után, pár hónappal mindenki felé a *Jól vagyok, nincs semmi baj..* - arcát mutatta felénk. Majd, anya halála szintén megrázott minket. De legfőképpen Krist, hiszen ő lett a mi gyámunk. Ő gondoskodott rólunk, és nevelt is bennünket.

Amikor New Yorkba költöztünk, kezdtünk abba reménykedni, hogy mostantól majd minden más lesz. Hogy vége a sok szenvedésnek, és végre boldogan élvezhessük majd az életünket. Ez egy ideig így is történt. ..

Akkor kezdődött el a boldogságunk, amikor is Kris állást kapott a Bella pizzériában. Minden akkor változott meg. S akkor, kezdtünk kibontakozni. Kris ott is merhette meg Robot, aki menthetetlenül, és visszavonhatatlanul beleesett a nővérembe. Szerencséjére, a nővérkém viszonozta az érzéseit. Így ismertem meg csak jobban, szerelmemet Vickyt. Akiről nem mellesleg később kiderült, hogy Kris húga. De akkor azon a napon, amikor kiderült az igazság. Azaz, amikor Rob és Vicky apja megjelent Robéknál, és elrontotta az egész estét, azzal, hogy elmondta az igazságot róla és anyáról, na meg Robról.  

Tudtam, és éreztem hogy, azon az estén/éjszakán valami rossz dolog fog történni.

Ami hát, lássuk be...igazzá is vált. Hiszen, majdnem elvesztettük őt. Bár, ne engedtem volna el, akkor hogy egyedül legyen. De ő rá hallgatva, amit később beláttunk mindannyian nagy hülyeség volt, és butaság.

Hiszen fél év telt el, úgy hogy, nélküle töltöttük azokat anpokat, amit vele együtt tölthettünk volna el. Ez alatt, a fél év alatt sokmindet megtanított nekem és Mandynek is egyaránt Rob. Hihetetlen, mennyiségű hálával tartozom neki. Hiszen, ha ő nem lett volna, vagy nem maradt volna velünk akkor mi Mandyvel rég elvesztünk volna.  Ezalatt a fél év alatt, bevalottam az érzéseimet Vickynek amit iránta érzek. Szerencsémre, a bennem tápláló érzések viszonzásra találtak. Mindenkinek sikerült, párkapcsolatot létesítenie. De ez a teljes boldogsághoz mind kevés. Hiszen Rob és Kris még nem lehetnek felhőtlenül boldogok egymással. De reménykedem/reménykedünk mindannyian abban, hogy ezután a műtét után végre boldogok lehetünk mind. 

Még bele gondolni, se merek, és nem is akarok, hogy mi lesz ha örökre elveszítsük Krist.

Ezt a gondolatot elhesegetve, inkább a kávé géphez mentem, hogy valamivel eltereljem a gondolataimat. Kávéval a kezemben, ültem vissza szerelmem mellé, s a kezeinket egymásba fűzbe vártuk, a műtét végét, s eredményét...

( Rob szemszög )

Három óra telt el azóta, mióta Krist a műtőbe szállították, s még mindig semmi hír. A többiekre pillantva, ők is elég idegesnek látszanak. Ahogyan én is. A hosszú várakozásban, és idegeséggben már fel alá járkáltam. Evvel csak mégjobban sikerült felidegesítenem a többieket.

-Rob, elhiszem,hogy majd megöl az ideg...de avval, hogy fel alá járkálsz, nem mész semmire. Úgyhogy, inkább ülj le, vagy szívj egy kis friss levegőt.-mondta Ash.

És igaza volt. Avval, ha csak fel alá járkálok nem megyek semmire. Így fogtam magam, és megfogadva Ash tanácsát, kimentem a kórház udvarrára, ahol vagy félóra alatt tíz szál cigit szívtam el idegességemben.

Majd visszamenvén a többiekhez, éppen jókor érkeztem ugyanis megjelent a doki. Amint közelebb ért hozzánk, egyből kértük,hogy térjen a lényegre. A doki ekkor, nagy levegőt véve szólásra nyitotta a száját. De mielőtt megszólalhatott volna, egy nővér szaladt ki a doktorurat szólítva.

-Doktor úr, kérem jöjjön azonnal.-csak ennyit hallottunk, mert a doki rögvest a műtőbe szaladt...

-Ez meg mi volt?-kérdezték a fiúk egyszerre.

-Nem tudom. –felelte Nikki.

Ekkor még egy adag ideg szállt belém, és magamban imádkozva kértem az istent, hogy ne vegye el Krist tőlem/tőlünk.

Ekkor az álmom képezrei jelentek meg a szemem előtt. És, ekkor egyre kétségbeséssbe estem. A külvilágot meg szűntetve magam körül, csak is az álmom volt jelen.  A gondolataimból, és  az álmom képeiből Ash hangja szakított ki.

-Igen?-kérdeztem.

-Most jött ki megint az orvos.-mondta, mire a műtő felé fordítottam a fejem.

A doki, most már nyugodtabban lépdelt közelebb ismételten hozzánk.

-Öm...elnézést,hogy az előbb...-kezdett volna bele a magyarázkodásba, de mi most nem erre voltunk kíváncsiak, így közbe szóltam.

-Kérem, doki azzt mondja el most inkább, hogy mivan Krissel.-kértem.

-Nos, rendben. Amikor az előbb kijöttem magukhoz, akkor még minden a legnagyobb rendben volt. De sajnos a szíve leált, ezért kellett vissazmennem. De, hálistennek sikerült visszahozni őt az életbe. És most már biztos, hogy minden a legnagyobb rendbeb lesz. A műtét sikeres volt, és minden életfunkciója most már rendben van. Most visszavisszük, a szobájába és bemehetnek hozzá. De, még aludni fog. Ugyanis pihennie kell.-mondta az orvos, mire én a nyakába borulva mondtam köszönetet.

-Köszönöm.-mondtam, majd a többiekkel, halk üdvriógatásba kezdtünk, s könnyekkel megtelet szemekkel követtük Krist és az ápolókat akik, a szobájába tolták.

Amint a szobába értünk, mind helyet foglaltunk, és vártuk hogy Kris magához térjen. Mandy az ölembe ülve, fogta velem együtt Kris egyik kezét.

Mivel, mind itt akartunk lenni, amikor Kris felébred, így itt maradtunk. A többiek, lassan-lassan elaludtak egymás mellett, a kanapén, míg Mandy az ölemben szenderedett el. S végül, engem is elnyomott az álom.

Reggel felébredve, a pillantásomat rögvest Krisre emeltem, aki mosolyogva figyelt minket. Amikor, észrevette, hogy felébredtem a mosolya még nagyobb volt. S, ezt a mosolyt nem tudtam nem viszonozni. Épp, közelebb akartam hajolni Krishez, amikor észrevettem,hogy Mandy az ölemben van, így ezt látva Kris is, elnevette magát, és én vele együtt nevettem. A nevetésünkre mindenki azonnal felriadt, s amint meglátták,hogy Kris ébren van azonnal a nyakába ugrottak.

-Héj-héj, azért ne olyan hevesen ha kérhetem. Ugyanis mivel friss a műtét helye, így bármikor felszakadhat a varrat.-jött be, a doki figyelmeztetve minket.

-Hopsz.Bocsi.Ugye nem bántottunk?-kérdezték a csajok egyszerre.

-Nem, dehogyis. És Richard?-kérdezte meg Krist.

Igaz, ő róla pedig meg is feledkeztünk.  Hiába megmentette Kris életét, amiért hálás is leszek neki életem végéig, de attól függetlenül a véleményem róla nem változott meg.

-Ő, is jólvan. Épp tőle jővök. És azt üzeni, hogy jobbulást kíván önnek Kristen.-mondta.

-Köszönöm. Öm... Megtenné nekem, hogy ezt a levelet odaadja neki?!-kérdezte Kris,miközben felé tartotta a levelet.

-Természetesen igen. Nagyon szívesen.-mosolygott rá az orvos.

-Köszönöm. őő...Rob kimennétek, és magunkra hagynátok a doktor úrral?-kérdezte tőlünk Kris.

Mire mi bólogatva egyeztünk bele a kérésébe.  S, mind kifáradtunk a szobából. Majd, valami kajáért és kávéért, lementünk a kantinba...

( Kris szemszög )

Reggel amikor felébredten, nem várt látvány fogadott. Nem számítottam egyáltalán, hogy mindenki itt fog maradni, és hogy együtt fogják majd várni a felébredésem. De ez nagy melegséggel döntött el, főleg meg ahogyan végig néztem mindenki arcán.  Tudtam,hogy most hazaértem. Ugyanis mivel, életben vagyok, akkor a műtét sikeres volt. Amikor Rob felébredt, és a tekintetünk találkozott, a másikéval melegség öntötte el a szívemet. Mert, tudtam, hogy ezek után, együtt lehetünk majd boldogan.

A többiek mikor felébredtek, és felfedezték, hogy felébredtem a nyakamba ugrottak. De amikor bejött az orvos, rákérdeztem Richardra. Ugyanis ő mentette meg az életem, így jogosan érdeklődhetek utána. Majd a többiket kiküldve, feltettem azt a kérdést amire már egy jó ideje vártam, hogy feltehessem.

-Lehetne egy kérdésem?-kérdeztem meg, előszőr mielőtt feltettem volna az engem igencsak érdekelt kérdésre a választ.

-Persze. –felelte.

-Először is, nem akarom, hogy ez a kérdés amit felakarok tenni, önnek kellemetlen legyen. Ha akar válaszol rá, ha nem akkor azt is megértem. Na, szóval...Ön mit érez Lizzy iránt?-kérdeztem meg.

-Milyen Lizzy?-kérdezte értetlenül.

-Tudom, hogy tudja kiről beszélek. Elizabeth Reaser főnővérről. És azt is tudom,hogy maguk régen szerették egymást, ahogyan még most is. Ugye igazam van abban, hogy még most is szerelmes Lizzy-be?

Ekkor, a Peter bizonytalanul, de szólásra nyitotta a száját, miközben helyet foglalt a széken, amin még párperce Rob ült.

-Gondolom, akkor Lizzy már mesélt rólunk.-mondta, mire helyeslően bólogattam, s elmosolyodtam amint kimondta Lizzy nevét.-Nos, igen még mindig szeretem őt. Mindig is szerettem, és szeretni is fogom. Mikor elhagyott, majdnem belehaltam. Senkivel nem voltam hajlandó szóba állni, vagy egyébb más dolgot csinálni. Bevallom, a bánatomat és a fájdalmamat alkoholba fojtottam. Majd, rájöttem, hogy hiába menekülök el a fájdalmak elől, ő nem jön már vissza hozzám. Így megpróbáltam elfelejteni őt, kevés sikerrel.  Újra randizni kezdtem, más lányokkal és, az egyiköjükkel komolyabb is lehetet volna, ha Lizzy nem jelent volna meg újra az életemben. Ugyanis amikor betoppant a kórházba, és megkapta a főnővéri állást minden érzés amit iránta éreztem, az újra fellobbant, amint újra találkoztam vele.  Ugyanis,még mindig szeretem őt.  Így, mivel tudtam,hogy hiába lennék tovább együtt egy olyan nővel, akit soha nem is fogok tudni szeretni szerelemmel, így elhagytam ezt a nőt.

-És Lizzy? Mért nem mondta még el neki, hogy még mindig szereti?-kérdeztem rá.

-Mert, féltem. És még most is félek.

-Mitől fél?

-Attól, hogy ő már nem érez úgy irántam mint én, és hogy elküldene. –vallotta be.

Ezen nem tudtam nem elnevetni magam. Mire ő kérdőn nézett rám.

-Tudja, maga és Lizzy nagyon is egyformák.-mondtam nevetve.

-Hm?

-Szinte magukra van írva, hogy mennyire is odvannak még, most is a másikukért.-válaszoltam.

-Nem mellőzhetnénk, ezt a magázást?-kérdezte.

-De.-mondtam.

-Akkor jó.-mosolyodott el.-Tehát, azt akarod mondani, hogy Lizzy még mindig szeret engem?!-kérdezte bizonytalanul.

-Igen. Pont ahogyan te őt. Úgyhogy, menj és mond el neki, hogy még mindig szereted.

Erre elmosolyodott, mire én is mosolyra húztam az ajkaimat.

-Köszönöm.-felelte, s megölelt.

-Én köszönöm, hogy megmentetted az életemet. És amúgyis, örülnék, ha ti újra egy párt alkotnátok.-mondtam,miközben visszaöleltem.

Ezután a beszélgetésünk után, Peter Lizzy keresésére indult.

Majd miután a többiek visszajöhettek hozzám, együtt töltöttük el az egész napot, viccelődve, és vidáman....