17. rész

Sorry, hogy egy hetet késtem evvel a folytatással. De mint már korábban is írtam, hogy gipszes kézzel nehezebben megy a gépelés...( Ezt nem azért írom, hogy magamat mentsem, hogy nem akarok írni. És sorry hogy evvel indoklom azt az okot, hogy nem hoztam korábban a fejit. ) Mert mind tudjátok, vagyis olvashattátok eddig, hogy egy héten volt olyan is amikor legalább vagy 3-szor is hoztam frisst. Mert vártátok, és én szíves örömest írtam, és raktam is fel. Legszívesebben most is így tennék, de sajnos nem tudok. Nem azért mert egyszerre 3 törimnél is írom nektek a fejiket, mert ez no problema.:) Ezért is kérem azt, hogy legyetek egy kicsit türelmesebbek. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne kelljen egyik törimnél se sokáig várni a következő fejikre. :D Jól esne ehhez a fejihez is egy két sor kommi.:) Nagy pusszantás nektek! És jó olvasást! Dóry

( Rob szemszög )

-Most mi van? Ugye most viccelsz?! Ide jössz öt év utána, és közlöd velünk/velem, hogy én nem vagyok a fiad, és hogy Kristen a lányod. Mégis, mikor akartad ezt elmondani? És ha nem te vagy az apám akkor ki?-kérdeztem kiabálva....

Kérdeztem, de nem válaszolt. 

-Ki az apám? Ne mond azt, hogy nem tudod.-rivalltam rá.

-Hidd el nekem Robert, nem tudom.

-Hogyan is higgyek el neked bármit is ezek után?! Egyszerűen nem tudok már benned megbízni. Érted?-kérdeztem kiabálva.

De ő nem szólt egy szót sem. Tajtékoztam a dühtől, annyira feldühített. Rá néztem a többiekre, akik döbbent kérdő tekintettel vizslaltak, hol engem,  hol Kristent, hol pedig ezt a szemetet.Szegény Mandy pedig sírni kezdett. Kristen rögtön az ölébe vette, majd nyugtatgatni kezdte.

Mindenki csöndbe burkolózott. Senki nem tudott, egy szót kiejteni a száján. Mindenki az előbbi történteket elemezgette magában. Ahogyan én is. Most mégis mi lesz ezek után?! Ez a gondolat cikázott a fejemben, mind addig amíg Kristen meg nem szólalt. De amikor szólásra nyitotta a száját, akkor vettem észre, hogy az arcán végig csordulnak a könnycseppek. Legszívesebben a saját kezeimmel tüntettem volna el őket, de nem tudtam mozdulni. Lefagytam mikor ki ejtette a következő szavakat.

-Mégis mit képzel magáról? Míg ide nem jött, minden szép és jó volt. Most meg?! Nézze meg! Hogy merészeli, azt állítani, hogy maga az apám?! Még is hogyan?! Az én apám 4 éve hallott. Értette? Halott! Ahogyan az anyám is. Akiről maga azt állítja, hogy a szeretője volt. És, még azt mondja, hogy próbált ellenszegülni az anyám akaratának miszerint, hogy ne keresse se őt, se pedig engem. Ezt nem hiszem el. És tudja, hogy mért nem hiszem el? Elárulom. Azért nem hiszem el, mert...maga mikor meghalt a felesége, és csak is azért mert kiderült, hogy akit a fiának hitt az nem a maga fia. Elhagyta őt, és a lányát is.Hiába nem a fia, az akit maga éveken át fiaként tudott. Nem kellett volna elhagynia. Ahogy a lányát sem. Hiszen akkor amikor  meghalt az anyjuk, akkor lett volna magára a legnagyobb szükségük. De maga, meg a nagy "kétségbe esésével" elhagyta őket.  Most meg idejön, itt találkozik velem és azt mondja, hogy Rob nem a fia, és hogy én a lánya vagyok. És, hogy még megbánta azt amit tett, hogy elhagyta őket?! Tudja mit, maga erkölcstelen féreg. Maga tette tönkre az anyámat.* Éveken mesélt egy történetet egy férfiról és egy nőről, hogy szerették egymást, de el kellett válniuk egymástól, majd egy kis idővel később újra találkoztak, de akkor már a férfi nős ember volt. De titokban folyton találkoztak, mindaddig amíg a nő teherbe nem esett. És mivel annak a férfinek akibe szerelmes volt, már volt egy családja, így úgy döntött, hogy el megyen és felneveli egyedül a gyereket.* Eddig mindig azt hittem, hogy ez egy kitalált történet. De most már értelmét rejtette a történet. Miszerint ez a történet való igaz volt. Mégpedig a saját története. Ő volt az a nő, és maga volt az a férfi...és én voltam az a gyerek. 

-Kris, mond hogy ez nem igaz!-kérte Cameron a nővérét.

-Sajnálom. De nem tudom azt mondani, hogy ez nem igaz. Mert én sem tudom, hogy mi igaz és mi nem. Ahogyan az ég adta világon már semmit nem tudok.-felelte, még mindig sírva.

-Apa mégis miért nem mondtad el eddig nekünk ezt el? És, én pedig még örültem, hogy végre újra találkozunk, és hogy majd megint együtt leszünk úgy mint régen.-fakadt sírva Vicky is aki időközben hozzám bújt,

-Sajnálom.-csak ennyit mondott.

-A sajnálatoddal itt nem érsz el semmit.-vágtam  az arcába ridegen.

-Ebben igazat kell, hogy adjak Robnak. Maga tönkre tett mindent azzal, hogy most ide jött. Éppen új életet akartunk kezdeni, hogy anya meghalt. Barátokra tettünk szert, erre maga mindezt romba döntötte. És, csak annyit mondok magának, hogy maga nem az apám, ahogyan eddig sem volt az és, hogy...soha nem is lesz az. És azt kérem, nem is...inkább követelem, hogy hagyjon békén, és...hogy tűnjön el az életemből! Értette?! Tűnjön el az életemből! Nem akarom, hogy magának bármi köze is legyen hozzám!-vágta hozzá Kristen mérgesen.

Majd Mandyt, Nikki ölébe adta, és a táskáját megfogva indult az ajtó irányába. Ekkor rögtön észbe kaptam, és a karjánál fogva rántottam vissza és így szóltam.:

-Ne, menj el.-kértem.

-Engedj el Rob.

Úgy tettem, ahogyan kérte, elengedtem a karját. 

-Nem kell el mennetek. Akinek el kell mennie innen az te vagy.-mutattam arra a mocsokra. 

Aki értette is, mert az ajtó felé közeledett, de mielőtt lenyomta volna a kilincset, még megszólalt.

-Tudom, nem kérhetem azt, hogy bocsássatok meg. De azt tudnotok kell, még neked is Kristen, hogy szeretlek benneteket.És, hogy sajnálom.-mondta, majd elment.

-Cam, Nikki, Ash gyertek. Haza megyünk.-mondta Kris,

-Kris.

-Ne, haragudj Rob. De ez nekem/nekünk-itt Cam-re és Mandy-re mutatott-...sok volt. És elég is volt. Nem is tudom, hogy mért hittem azt, ...hogy azok után amin keresztül mentem, minden más/könnyebb lesz. Úgy látszik én egy kész csőd tömeg vagyok.-nevetett fel keserűen.

-Nem vagy az.-szóltam közbe.

-De hogy is nem. Nézd csak meg. Az apád, aki nem is az apád, az az én apám. És aki az apám volt, az soha nem is volt az apám. Az anyám éveken át hazudott. Kiderült, hogy van  még egy testvérem, akiről szintén nem tudtam semmit sem. Ráadásul, az is kiderült, hogy a pasit, akit megkedveltem és akivel csókolóztam is, az nem más mint a tanárom. 

-Kris..-szóltam megint közbe, de folytatta tovább.

-Kérlek ne gyere most azzal, hogy ezt a tanár/diák dolgot majd megoldjuk valahogy, mert nem hiszen, hogy sikerülne. És, azt sem hiszem, hogy menne is. 

-Ha az apánk végett mondod ezt Kristen, akkor ne tedd.-mondta Vicky.

Mire Kristen gondolkodásba esett. 

-Valószínűleg akkor is ezt mondanám, ha nem jelent volna meg.-mondta Kris.

-Valószínűleg?-kérdeztem.

-Nem tudom. Talán igen, talán nem. Össze vagyok zavaródva. Adj egy kis időt, kérlek.-kért.

-Rendben.-mondtam. 

Annyi időt adok neki amennyire szűksége lesz. Érzem, érte bármire képes lennék.

-Köszönöm. Sziasztok!-köszönt majd kilépett az ajtón.

-Csak tudd, én várni fogok rád.-szóltam utána.

-Remélem helyesen döntesz majd. És sajnálom az estét.-ölelte meg Vicky Kristent, majd a többieket.

Ahogyan én is. Utoljára Kristentől köszöntem el.

-Sajnálom.-csak ennyit suttogtam a fülébe, majd nyomtam egy puszit az édes ajkaira.

Majd miután elmentek, Vickyvel egy jó éjt puszival, külön-külön a szobánkba vonultunk. Vettem, egy gyors zuhanyt, majd az ágyra vetettem magam, és csak abban reménykedtem...hogy Kristen helyesen fog cselekedni, majd lassan elnyomott az álom...